NEGYEDIK FEJEZET

Második rész

Létezik-e szerelem első látásra? És ha létezik, miben különbözik a természete a hosszú megfigyelésen alapuló, lassan növekvő szerelemétől? A hatása talán nem annyira maradandó, ám amíg tart, éppoly erőszakos és intenzív. Örömtelenül járjuk a társadalom úttalan útvesztőjét, amíg rá nem bukkanunk erre a megoldásra, mely a labirintuson át a paradicsomba vezet. Természetünk sötét, mint a meg nem gyújtott fáklya, alaktalan tompaságban szunnyad, míg belé nem kap a tűz, ez az életnek élete, ez az ábrándozás fénye, ez a nap dicsősége. Mit számít, hogy a tüzet tűzszerszámmal gyújtották-e, kosárral óvták-e, hogy lobogjon, s lassan kapott-e bele a sötétlő kanócba, vagy a fény és a melegség sugárzó ereje gyorsan terjed-e tovább a hasonló erőtől, s egyszerre gyúl ki a fáklya és a remény? Szívem legmélyebb forrása lüktetni kezdett; fent, lent, körben rám tapadt, körülölelt a ragaszkodó Emlékezet. Az eljövendő idők egyetlen pillanatában sem éreztem magam úgy, ahogyan egy elmúlt időben. Idris szelleme lebegett a levegőben, amelyet belélegeztem, szeme örökkön-örökké az én szemembe nézett; mosolyának emléke homályosította el gyenge tekintetemet, attól lett, hogy immár nem napfogyatkozásban, nem sötétben és ürességben jártam, hanem ragyogó fényben, amely túlságosan is újszerű és vakító volt az emberi érzékeknek. Minden egyes falevélre, a mindenség minden egyes apró részletére (ahogyan a jácintra ασ van vésve) [xxv] létezésem talizmánja nyomta rá bélyegét: Ő ÉL! Ő VAN!… Még nem jutott időm elemezni az érzésemet, megleckéztetni magamat, pórázra fogni a szelídítetlen szenvedélyt; minden egyetlen eszmébe olvadt össze, egyetlen érzésbe, egyetlen tudásba − ez volt az életem!

Ám a kocka elvettetett: Raymond veszi nőül Idrist! Fülembe csengtek a vidám menyegzői harangok; hallottam a nemzet szerencsekívánatait a frigy megkötése után; a nagyravágyó nemes gyors sasröptével emelkedik fel az alantas talajról a királyi felsőbbrendűségig – és Idris szerelméig! De mégsem! Idris nem szerette őt; engem nevezett barátjának, rám mosolygott, rám bízta szívének legdrágább reménységét, Adrian jóllétét. Ez a gondolat megolvasztotta megfagyni készülő véremet, s az élet és a szerelem árama ismét zabolátlanul folyt tovább, hogy sűrűn egymást követő gondolataimtól újra elapadjon.

A vitának hajnali háromkor lett vége. A lelkem kavargott, mohó gyorsasággal vágtam át az utcákon. Valójában bolond voltam azon az éjszakán, szerelem – amelyet óriásnak neveztem születésétől fogva – birkózott a csüggedéssel! Szívemet, a csatateret megsebezte az egyik acélsarka, könnyekkel öntözte a másik. Megvirradt a számomra gyűlöletes nap; visszavonultam szállásomra, a pamlagra dobtam magam, és aludtam. De aludtam csakugyan? Mert gondolataim elevenek voltak, a szerelem és a csüggedés még mindig birkóztak, s én fetrengtem az elviselhetetlen kíntól.

Félig kábultan ébredtem; nagy nyomást éreztem magamon, de nem tudtam, miért. Beléptem tudatom tanácstermébe, és kérdőre vontam a gondolatok ott összegyűlt minisztereit. Túlságosan gyorsan eszembe jutott minden, túlságosan gyorsan kezdett reszketni kezem-lábam a gyötrő hatalom alatt, gyorsan, túlságosan gyorsan ismertem fel, hogy rabszolga vagyok!

Váratlanul, bejelentés nélkül Lord Raymond lépett be lakásomba. Vidáman jött be, a tiroli szabadságdalt énekelte; kecses fejbiccentéssel üdvözölt, és ledobta magát a belvederei Apolló szobrának másolatával szemben álló kanapéra. Egy-két semmitmondó megjegyzés után, amelyekre morcosan felelgettem, a mellszoborra nézve hirtelen felkiáltott.

− Engem úgy hívnak, mint azt a győztest! Nem rossz ötlet; a fej szolgál majd mintául újonnan veretett pénzemhez, és minden kötelességtudó alattvalóm számára jövendőbeli sikerem előjele lesz.

Ezt fölöttébb vidáman mondta, mégis jóindulatúan, és mosolygott, nem lenézőn, hanem mintegy játékos öngúnnyal. Aztán arca hirtelen elsötétült, és azzal a csak rá jellemző, éles hangjával kiáltotta:

− Jó csatát vívtam a múlt éjjel; Görögország síkjai sem láttak elérni nagyobb győzelmet. Most én vagyok az állam első embere, minden ballada hőse, minden vénasszony elmotyogott imádságának tárgya. Ön mit gondol? Ön, aki azt képzeli, olvasni tud az emberi lélekben, ahogyan szülőhelye tava olvas az őt körülölelő hegyek minden apró bemélyedésében. Mondja, mit gondol rólam, leendő királyról? Angyal vagy ördög, melyik?

Ez az ironikus hangnem nem volt összhangban szétrobbanni, túlcsordulni készülő szívemmel, bosszantott arcátlansága; keserűen feleltem:

− Van olyan szellem, mi sem angyal, sem ördög, csak a pokol tornácára van kárhoztatva. − Láttam, hogy arca elsápad, ajka elfehéredik, és remeg; dühe csak fokozta enyémet, és eltökélten néztem vissza haraggal izzó szemébe; ám hirtelen visszavonta, lesütötte tekintetét, és egy könnycsepp – úgy láttam – nedvesítette meg a sötét pillákat. Megenyhültem, és önkéntelen érzéssel tettem hozzá: – Nem mintha ön ilyen lenne, drága uram.

Elhallgattam, kissé meg is rémültem attól az izgalomtól, amelyet kimutatott.

− Igen – mondta végül, felállva és ajkába harapva, amint fékezni próbálta szenvedélyét. − Ilyen vagyok! Ön nem ismer, Verney, sem ön, sem tegnap esti hallgatóságom, sem egész Anglia nem tud rólam semmit. Itt állok, úgy tetszik, megválasztott királyként, ez a kéz nemsokára megragadja a jogart, ez a homlok minden idegszálával érzi már a közelgő diadémot. Úgy tetszik, erőm van, hatalmam, diadalom, úgy állok, mint a kupolát tartó oszlop, holott valójában törékeny nádszál vagyok! Becsvágyam eléri célját; éjszakai álmaim valóra válnak, éber álmaim beteljesülnek, egy királyság várja, hogy elfogadjam, ellenségeim elbuktak. De itt – és itt erőteljesen a szívére ütött –, itt a lázadó, a buktató; ez a mindenen uralkodó szív, amelyet megfoszthatok eleven vérétől, de amíg egyetlen dobbanása is marad, a rabszolgája vagyok.

Megtört hangon beszélt, fejét lehajtotta, és arcát elrejtve sírt. Jómagam még mindig szenvedtem csalódásomtól, ez a jelenet azonban megrémített, szenvedélykitörését nem tudtam félbeszakítani. Idővel ugyan csillapodott, és miután a kanapéra vetette magát, Raymond egy ideig néma és mozdulatlan maradt, csak változékony arcvonásai mutattak erőteljes belső konfliktust. Végül felállt, és a megszokott hangján mondta:

− Sürget minket az idő, Verney, mennem kell. Ne feledjem itt a legfőbb teendőt! Elkísér holnap Windsorba? Nem hoz önre szégyent a társaságom, és minthogy ez valószínűleg az utolsó jó vagy rossz szolgálat, amelyet tehet nekem, ugye teljesíti a kérésemet?

Szinte szégyenlősen nyújtotta kezét. Gyorsan járt az agyam. „Igen, tanúja leszek a dráma utolsó jelenetének.” Ráadásul magatartása újfent meghódított, és ismét az iránta érzett szeretet töltötte el a szívemet – azt mondtam, rendelkezzék velem.

− Úgy lesz – mondta vidáman –, mostantól ehhez igazodom; legyen nálam holnap reggel hétkor, legyen titoktartó és hűséges, s rövidesen a királyi hálószoba első lordja [xxvi] lesz.

Ezzel kisietett, felpattant lovára, és olyan mozdulattal, mintha csókra nyújtaná nekem a kezét, újabb kacagó búcsút intett. Magamra maradva, fájdalmas intenzitással igyekeztem megfejteni kérésének indítékát, és előre látni a másnapi eseményeket. Észrevétlenül múltak az órák; fejem belefájdult a gondolkodásba, idegeim túlfeszültek – úgy szorítottam égő homlokomat, mintha lázas kezem gyógyír lehetett volna fájdalmára.

Másnap pontosan megjelentem a kijelölt órában, és Lord Raymond várt rám. Beültünk a hintójába, és elindultunk Windsor felé. Edzettem magam, eltökéltem, hogy nem adom külső jelét izgatottságomnak.

− Mekkora hibát követett el Ryland – mondta Raymond –, amikor azt képzelte, legyőzhet aznap este! Jól beszélt, nagyon jól; egy ilyen szónoklat sikeresebb lehetett volna, ha csak nekem címezi, nem az ott összegyűlt bolondoknak és rabszolgáknak. Ha egyedül lettem volna, azzal az óhajjal hallgattam volna őt, hogy odafigyeljek a józan észre, ám amikor megpróbált legyőzni a saját területemen, a saját fegyvereimmel, vetélkedésre sarkallt, s az esemény úgy zajlott le, ahogyan mindenki várhatta.

Hitetlenkedve mosolyogtam, és ezt feleltem:

− Én ugyanúgy gondolkodom, ahogyan Ryland, és ha tetszik, megismétlem érveit; meglátjuk, mekkora késztetést fog érezni, hogy a királyiról hazafias stílusra váltson.

− Ismétlésre semmi szükség – mondta Raymond –, mert jól emlékszem az érvekre és sok más, önmagam által javasoltra is, amelyek megválaszolhatatlanul meggyőzőek.

Ezt nem fejtette ki bővebben, én sem tettem megjegyzést a feleletére. Hallgatásunk néhány mérföldön át tartott, amíg a vidék a maga nyílt mezőivel vagy árnyas erdőivel nem kínált szemünknek kellemes látványt. A tájra és a kőzetekre tett néhány megjegyzés után Raymond azt mondta:

− A filozófusok az embert a természet mikrokozmoszának nevezték, és belső tudatában a körülöttünk létező látható gépezet minden működésének tükröződését találják. Ez az elmélet gyakran szórakoztatott, és sok üres órámat töltöttem azzal, hogy találékonyságommal rábukkanjak ezekre a hasonlóságokra. Nem azt mondja-e Lord Bacon, hogy „az eljutás a diszharmóniától a harmóniához, amely nagy élvezetet okoz a muzsikában, hasonlatos a szeretethez, amely felerősödik némi ellenszenv után” [xxvii]? Micsoda tenger a szenvedélyek árja, amelynek forrása benne van a természetünkben! Erényeink a folyós homok, amely nyugalom és alacsony vízállás idején mutatkozik meg; de támadjanak csak fel a hullámok, korbácsolja csak őket a szél, és a szegény ördög, aki azt remélte, kitartanak, azt tapasztalja, hogy eltűnnek alóla. A világ divatjai, követelményei, tanításai és céljai olyan szelek, amelyek akaratunkat, mint a felhőket, egy irányban hajtják; ám támadjon csak vihar szerelem, gyűlölet vagy becsvágy formájában, és a gomolyfelhő visszafelé megy, diadalmasan akasztva meg a vele ellentétes irányban haladó levegőt.

− Mégis – feleltem –, a természet szemünknek mindig béketűrő arcát mutatja: miközben van az emberben aktív elv, amely képes úrrá lenni a szerencsén, és legalábbis birkózni a viharral, mely valamiképpen mégis legyőzi.

− Megállapításában több a megtévesztő, mint az igaz – mondta útitársam. − Mi formáljuk talán magunkat, mi választjuk természetünket vagy képességeinket? Jómagam például húros hangszernek érzem magam, amely szól, majd elhallgat… de nem áll hatalmamban forgatni a kulcsokat, vagy magasabbra, netán mélyebbre hangolni gondolataimat.

− Más emberek – jegyeztem meg – talán jobb muzsikusok.

− Nem másokról beszélek, hanem magamról – felelte Raymond –, és én éppen olyan jó példa vagyok, mint bárki más. Nem tudom egy bizonyos dallamra ráhangolni a szívemet, vagy önkényesen megváltoztatni az akaratomat. Megszületünk; nem mi választjuk sem szüleinket, sem társadalmi helyzetünket; mások nevelnek minket vagy a világ körülményei, és ez a kiművelés, velünk született természetünkkel együtt, az a talaj, amelyben vágyaink, szenvedélyeink és indítékaink kifejlődnek.

− Sok igazság van abban, amit mond – válaszoltam –, mégsem cselekszik így egyetlen ember sem. Ki mondja azt, amikor döntést hoz: „Így választottam, mert rákényszerültem”? Nem érzi-e éppen ellenkezőleg azt, hogy szabad akarattal bír, amely, nevezzük bár félrevezetőnek, befolyásolja döntésében?

− Pontosan – mondta Raymond –, a széttéphetetlen lánc egy újabb szeme. Ha most olyan tettet hajtanék végre, amely megsemmisítené reményeimet, és letépné a királyi öltözéket halandó tagjaimról, hogy azokat köznapi köntösbe öltöztesse, az ilyen cselekedetre, úgy gondolja, szabad akaratomból vetemednék?

Miközben így társalogtunk, észrevettem, hogy nem a köznapi úton megyünk Windsor felé, hanem Englefield Greenen át, Bishopgate Heath irányába. Sejteni kezdtem, hogy nem Idris utazásunk célja, hanem azért hozott magával, hogy tanúja legyek az ő és Perdita sorsát eldöntő jelenetnek. Raymond nyilvánvalóan tépelődött egész úton, és határozatlanságot árult el minden gesztusa, amint beléptünk Perdita kis lakába. Kíváncsian figyeltem őt, eltökélve, hogy amennyiben továbbra is habozik, segítek húgomnak legyőzni önmagát, és megtanítom megvetni ezt az ingatag szerelmet, mert Raymond a korona birtoklása és közte egyensúlyozott, holott Perdita kiválósága és szerelme meghaladta egy királyság becsét.

Virágokkal díszített alkóvjában találtuk, ahol a hírlapi beszámolót olvasta éppen a parlamenti vitáról, mely nyilvánvalóan reménytelenségre kárhoztatta őt. Ez a szívtépő érzés rá volt írva beesett szemére és kedvetlen magatartására, szépségén felhő ült, és gyakori sóhajok jelezték csüggedését. A látvány azonnali hatást gyakorolt Raymondra; szeméből gyengédség sugárzott, és modorát lelkiismeret-furdalás öltöztette őszinteségbe és nyíltságba. Leült a húgom mellé, kivette kezéből az újságot, és így szólt:

− Édes Perditám, egy szóval se olvasson többet a tébolyultaknak és a bolondoknak ebből a perlekedéséből! Nem engedhetem meg, hogy megismerje csalásom mértékét, mert megvetne; pedig, higgye el, a vágy, hogy nem legyőzöttként, hanem győztesként tűnjek fel, az ihletett szócsatámban.

Perdita ámulva nézett rá, kifejező arca egy pillanatig gyengédségtől sugárzott; látnia őt maga volt a boldogság. Ám hirtelen keserű gondolat árnyékolta be örömét. Perdita lesütötte szemét, megpróbált úrrá lenni a könnyek szenvedélyén, amely kis híján legyőzte őt. Raymond folytatta.

− Nem játszom színdarabot önnel, drága lány, nem mutatom magam másnak, mint ami vagyok, gyönge és értéktelen, méltóbb arra, hogy megvetést ébresszek önben, mint hogy szerelmet. Ön mégis szeret engem; érzem és tudom, hogy így van, s ebből merítem legdédelgetettebb reményeimet. Ha önt büszkeség vezette vagy akár a józan ész, joggal utasíthat el. Tegye ezt, ha emelkedett szíve, nem tudván megérteni céljaim bizonytalanságát, nem képes lehajolni az én alantas szívemhez. Forduljon tőlem el, ha akar… ha tud. Ha nem sürgeti egész lelke arra, hogy megbocsásson nekem, ha egész szíve nem nyitja tágra kapuját, hogy engem beengedjen a legközepébe, hagyjon el, soha többé ne beszéljen velem! Én, aki szinte megbocsáthatatlan bűnt követtem el ön ellen, mégis büszke vagyok; megbocsátásában nem lehet fenntartás, nem lehet akadálya szerelme ajándékának.

Perdita zavartan, mégis elégedetten sütötte le szemét. Zavarta jelenlétem, ezért nem mert kedvese szemébe nézni, vagy a hangjára bízni azt, hogy biztosítsa őt a szerelméről; arcát mély pír borította, és kétségbeesését mélyről jövő öröm váltotta fel. Raymond átkarolta derekát, és folytatta.

− Nem tagadom, hogy ingadoztam ön és a legnagyobb remény közt, amelyet halandó dédelgethet, de már nincs így. Fogadjon el… alakítson akarata szerint, legyen szívem és lelkem birtokosa mindörökké! Ha nem járul hozzá boldogságomhoz, ma éjjel elhagyom Angliát, és soha többé be nem teszem ide a lábam. Lionel, hall engem: legyen a tanúm! Beszélje rá a húgát, hogy bocsássa meg, amit elkövettem ellene, beszélje rá, hogy legyen az enyém!

− Nincs szükség rábeszélésre – mondta a piruló Perdita –, csupán az ön drága ígéreteire, és az én készséges szívemre, amely azt súgja nekem, igazak.

Ugyanaznap este hármasban sétáltunk át az erdőn, s ők a boldogság ihlette bőbeszédűséggel ecsetelték nekem szerelmük történetét. Kellemes volt látni, hogyan változott az érzelmek hatására a gőgös Raymond és a tartózkodó Perdita, fecsegő, játékos gyermekké, hogy a kölcsönös elégedettségtől mindketten elveszítették jellemző méltóságukat. Egy-két estével korábban Lord Raymond gondterhelt homlokkal, gondolatokba veszett szívvel minden erejét arra fordította, hogy elhallgattassa és meggyőzze Anglia törvényhozóit arról: a jogar nem túlságosan nehéz a kezének, miközben uralkodás, háború és diadal látomásai lebegtek a szeme előtt. Most, bolondozva, ahogyan eleven fiúcskák szoktak az anyjuk helyeslő szeme előtt, becsvágyának reményei beteljesültek, amikor ajkához szorította Perdita kis, fehér kezét; miközben húgom derűt sugározva nézte a mozdulatlan tavat, nem igazán magát csodálta, hanem elragadtatással itta be közös tükörképüket, amely először volt látható ilyen drága együttlétben.

Én elkóboroltam tőlük. Ha övék volt a biztosított vonzalom elragadtatása, jómagam a helyreállt reménységet élveztem. Windsor királyi tornyaira tekintettem. Magas a fal és erős a kerítés, amelyek elválasztanak Szépségem Csillagától, de nem áthághatatlanok. Idris nem lesz az övé. Lakozz még néhány éven át honos kertedben, édes virágszál, amíg munka és idő hozzásegít, hogy leszakíthassalak. Ne csüggedj, nekem se mondd, hogy csüggedjek! Mit kell most tennem? Először is fel kell kutatnom Adriant, és vissza kell vezetnem húgához. A türelem, a gyengédség és a fáradhatatlan szeretet vissza fogják őt hívni, ha igaz, ahogyan Raymond mondta, hogy tébolyult; energia és merészség menti majd meg, ha igaztalanul be van börtönözve.

Miután a szerelmesek ismét csatlakoztak hozzám, együtt vacsoráztunk az alkóvban. Igazi tündérvacsora volt; mert bár a levegőt bebalzsamozta a gyümölcsök meg a bor illata, egyikünk sem evett vagy ivott − még az éj szépsége is megcsodálatlan maradt; az ő eksztázisukat külső tárgy nem fokozhatta, én pedig álmodozásba burkolóztam. Éjféltájban Raymond meg én elbúcsúztunk húgomtól, hogy visszatérjünk a városba. A lord csupa jókedv volt; dalfoszlányok szakadtak le ajkáról; elméjének minden gondolata s körülöttünk minden tárgy csillogott vidámságának napfényében. Búskomorsággal, rosszkedvvel és irigységgel vádolt.

− Nem így van – mondtam –, bár be kell vallanom, hogy a gondolataimat nem olyan kellemes dolgok kötik le, mint az önéit. Megígérte, hogy segít eljutnom Adrianhez; felszólítom, hogy teljesítse ígéretét! Nem maradhatok itt; enyhítenem kell, s talán meggyógyítanom, első és legjobb barátom betegségét. Nyomban indulok Dunkeldbe.

− Maga éjszakai madár – felelte Raymond –, miféle napfogyatkozással borítja fénylő gondolataimat, amikor arra kényszerít, hogy magam elé idézzem a mélabús roncsot, amely mentális sivárságban áll, s nem javíthatóbb az állapota, mint faragott oszloptöredéké a gaz benőtte mezőn? Arról álmodozik, hogy meggyógyíthatja? Daidalosz nem épített ilyen kibogozhatatlan hibát a Minótaurosz köré, amikor a téboly beszőtte börtönbe zárt elméjét. Sem ön, sem más Thészeusz nem fejtheti meg a labirintust, amelyhez tán csak valamely szívtelen Ariadnénak van kulcsa. [xxviii]

− Evadne Zaimire céloz: de ő nincs Angliában.

− És ha itt lenne – mondta Raymond –, nem tanácsolnám neki, hogy találkozzon Adriannel. Jobb abszolút önkívületben elpusztulni, mint a rossz tárgyat választott szerelem módszeres esztelenségének áldozatául esni. Betegségének hosszú időtartama valószínűleg teljesen kitörölte Adrian emlékezetéből Evadne képét; s jó lenne, ha az többé nem vésődne bele. Megtalálja Dunkeldben; szelíden és kezelhetőén kóborol a hegyekben meg az erdőkben, vagy üldögél és hallgatja a vízesést. Majd meglátja: a hajába vadvirágok vannak tűzve, szemében megfoghatatlan gondolatok tükröződnek – hangja megtört –, személye árnyékká fogyott. Virágokat és gyomokat gyűjt, füzéreket fon belőlük, esetleg sárga leveleket és fakéreg darabokat úsztat a patakon, és örvend, ha célba érnek, vagy megsiratja hajótörésüket. Az emlékétől is ellágyulok. Az Égre! Gyermekkorom óta akkor szökött először forró könny a szemembe, amikor őt láttam.

Nem szükségeltetett ez az utóbbi beszámoló, hogy Adrian felkeresésére ösztönözzön. Csak azt nem tudtam eldönteni, találkozzam-e indulás előtt még egyszer Idrisszel. A kérdésre másnap válasz született. Kora reggel meglátogatott Raymond; híre jött, hogy Adrian súlyos beteg, és valószínűtlennek látszott, hogy gyengélkedő szervezete legyőzze a kórt.

− Holnap – mondta Raymond – anyja és húga Skóciába indulnak, hogy még egyszer lássák.

− Én pedig ma megyek! – kiáltottam. − Még ebben az órában bérelek egy légszekeret; negyvennyolc óra alatt ott leszek, tán még annyi sem kell, ha jó szél hajt. Ég önnel, Raymond, örüljön, hogy az élet jobbik felét választotta! Ez a fordulat új életre kelt. Tébolytól féltem, nem betegségtől… az az előérzetem, hogy Adrian nem fog meghalni; ez a betegség talán krízis, esetleg meggyógyul.

Minden kedvezett utazásomnak. A ballon mintegy félmérföldnyire emelkedett a föld fölé, és kedvező széllel szelte a levegőt, tollas szárnyai hasították az ellen nem álló atmoszférát. Hiába volt oly szomorú utazásom célja, szellememet örömmel töltötte el az újjászülető remény, a légi dereglye sebes röpte és a napsütötte lég balzsamos simogatása. A kormányos alig mozdította a tollas kormányszerkezetet, és a kibontott szárnyak karcsú gépezete zümmögő hangot adott, elandalította az érzékeket. Síkság és hegy, patak és búzaföld látszott odalenn, amíg akadálytalanul szálltunk, sebesen és biztonságosan, ahogyan tavaszi röptében a vadhattyú. A gép a kormányrúd legapróbb mozdulatának is engedelmeskedett, és mivel a szél szakadatlanul fújt, utazásunkat nem gátolta semmi. Ekkora volt az ember hatalma az elemek fölött; ősidőktől óhajtott, végre elnyert hatalom, amelyet azonban régen megjósolt már a költők fejedelme, kinek verssorait idéztem kormányosom legnagyobb megdöbbenésére, amikor elárultam neki, hány évszázaddal korábban születtek:

Csodákra vagy képes, emberi elme!

Diadalod fajunknak nagy győzelme,

Mikor a súlyos test, mint a madár

Az üres légben utat lelve, száll. [xxix]

Perthben szálltam le; és bár igencsak kimerült voltam attól, hogy órákon át ért a levegő, nem tudtam nyugodni, csupán közlekedésem módján változtattam, és nem a levegőben, hanem a szárazföldön folytattam utamat Dunkeld felé. Éppen felkelt a nap, amikor a hegyek karéjába értem. Az évek során a birnami dombot ismét fiatal erdő borította, ugyanakkor idősebb fenyők, amelyeket Athol akkori hercege ültetett a tizenkilencedik század elején, ünnepélyes szépséget kölcsönöztek a tájnak. A felkelő nap először a fenyők csúcsát festette át; és elmémre, amelyet hegyvidéki nevelkedésem igencsak fogékonnyá tett a természet kegyeire, s mivel éppen arra készültem, hogy újra lássam szeretett és talán haldokló barátomat, különös hatást gyakorolt azoknak a távoli sugaraknak a látványa: kétségtelenül jelek voltak, és mint ilyeneket, jó jeleknek véltem őket Adrian számára, akinek az életétől boldogságom függött.

Szegény fickó! Betegágyon elnyújtózva feküdt, arcán a láz színe égett, szeme félig csukva, légzése nehéz és szabálytalan. Mégis kevésbé volt fájdalmas így látnom őt, mintha zavartalanul hajtott volna végre állati funkciókat, zavart elmével. Letelepedtem az ágya mellé, nem hagytam el sem éjjel, sem nappal. Keserves feladat volt nézni, hogyan lebeg szelleme élet és halál között: látni meleg arcát, és tudni, hogy a tűz, amely a kelleténél hevesebben ég ott, felemészti az élet üzemanyagát; hallani nyöszörgő hangját, amely talán soha többé nem ejti ki a szeretet és a bölcsesség értelmes szavait; tanúja lenni végtagjai hasztalan mozdulatainak, tudván, hogy nemsokára halotti lepel borul rá. Három éjjelen és nappalon át úgy tetszett, ez lesz fáradozásaim gyümölcse, s nyúzott és kísértetszerű lettem az aggodalomtól meg attól, hogy néztem őt. Végül szeme erőtlenül felnyílt, s a visszatérő élet fénye látszott benne; sápadt és gyenge lett, ám vonásainak merevségét ellágyította a beköszöntő gyógyulás. Megismert. Az örömteli kínnak mily csordulásig telt kelyhe volt, amikor arca először ragyogott fel a felismerés tekintetével – amikor megszorította az immár övénél lázasabb kezemet, és amikor kimondta a nevemet! Tébolyának nyoma sem maradt, hogy örömömet bánattal vegyítse.

Aznap este megérkezett az anyja és a húga. Windsor grófnője természeténél fogva tele volt energikus érzéssel, de életében igen ritkán engedte meg, hogy szívének összpontosult érzelmei megmutatkozzanak vonásain. Ábrázatának mesterkélt mozdulatlansága, lassú, egyenletes beszédmodora, lágy, de dallamtalan hangja maszk voltak, amely elrejtette tüzes szenvedélyét és türelmetlenségét. Egyáltalán nem hasonlított a gyermekeire; fekete és csillogó szeme, amelyben büszkeség égett, egészen más volt, mint Adrian vagy Idris kék ragyogása, nyílt és jóindulatú tekintete. Mozdulataiban volt valami fenséges és előkelő, de semmi csábító, semmi szeretetre méltó. Magas, vékony és egyenes volt, az arca még mindig szép, hollóhaja alig őszült, homloka ívelt és gyönyörű lett volna, ha szemöldöke nem gyér kissé; az ember nem vonhatta ki magát a hatása alól, szinte félte. Úgy tetszett, Idris az egyetlen lény, aki képes ellenállni anyjának, jelleme rendkívüli szelídsége ellenére. Volt benne azonban valami félelmet nem ismerő és őszinte, ami azt súgta, sosem sértené meg senkinek a szabadságát, ám a magáét is szentnek és sérthetetlennek tekinti.

A grófnő nem vetett barátságos pillantást elnyűtt személyemre, bár később hidegen köszönetet mondott szolgálataimért. Nem így Idris; első tekintete a bátyjáé volt; megfogta Adrian kezét, szemhéját csókolta, együtt érzőn és szeretettel figyelte. Szemében könny csillant, amikor köszönetet mondott nekem, és arckifejezésének báját növelte, hogy hevességében szinte akadozva beszélt. Az anyja, csupa fül és szem, hamarosan félbeszakított minket, és láttam, hogy csendesen el akar küldeni, mint olyat, akinek a szolgálataira most, hogy a rokonok megérkeztek, a fiának már nincs szüksége. Zaklatott és feszélyezett voltam, eltökéltem, hogy nem adom fel posztomat, bár nem tudtam, hogyan tarthatnám meg, amikor Adrian hívott, megfogta a kezem, és kérte, ne hagyjam el. Szemlátomást udvariatlan anyja nyomban megértette, miről van szó, és látván összefogásunkat vele szemben, engedett nekünk.

A következő napok fájdalmasak voltak számomra; olyannyira, hogy néha sajnáltam, amiért nem engedtem nyomban a gőgös úrnőnek, aki minden mozdulatomat leste, és barátom ápolásának számomra oly kedves feladatát fájdalmassá és bosszantóvá tette. Egyetlen asszony sem mutatkozott annyira csupa észlénynek, mint Windsor grófnője. Szenvedélyei elnyomták étvágyát, még természetes szükségleteit is; keveset aludt, jóformán nem evett; testét nyilvánvalóan puszta gépezetnek tartotta, amelynek egészségére csupán azért volt szükség, hogy megvalósíthassa intrikáit, de amelynek érzékei nem jelentettek számára élvezetet. Van valami félelmetes abban, aki így le tudja győzni természetünk állati részét, ha a győzelem nem a tökéletes erény eredménye; ilyen érzésekkel néztem a grófnő alakját, aki ébren volt, amikor mások aludtak, és éhezett, amikor én, a természettől fogva mértéktartó és a rajtam élősködő láztól még mértéktartóbb, kénytelen voltam élelemmel helyrehozni egészségemet. Eltökélte, hogy megakadályozza, de legalábbis csökkenti a lehetőségeimet, hogy hatást gyakoroljak gyermekeire, és terveimet oly kemény, higgadt, makacs elszántsággal hiúsította meg, hogy úgy tetszett, nem is hús-vér ember. Hallgatólagos háború dúlt közöttünk. Sok csatát vívtunk, amelyek alatt egyetlen szó sem hangzott el, alig váltottunk pillantást, de mindketten eltökéltük, hogy nem adjuk meg magunkat a másiknak. A grófnő birtokában volt a rang előnye, hát diadalmaskodott fölöttem, bár én nem hátráltam meg.

Súlyos beteg lettem. Arcomat átfestette a gyenge egészség és a zaklatás. Adrian és Idris látták ezt, hosszú szolgálatomnak és aggodalmamnak tudták be; biztattak, hogy pihenjek, vigyázzak magamra, én pedig teljes szívemből biztosítottam őket, hogy a legjobb orvosságomat a jókívánságaik jelentik; azok, és barátom immár napról napra javuló állapota. Orcáján ismét ott virult a halvány pír; homlokáról és ajkáról eltűnt a megsemmisüléssel fenyegető hamusápadtság; ez volt fáradhatatlan figyelmem becses jutalma – és a nagylelkű ég meg is toldotta fájdalomdíjamat, amikor Idris mosolyaival és köszönő szavaival is megajándékozott.

Néhány hét elteltével elhagytuk Dunkeldet. Idris és az anyja nyomban visszatértek Windsorba, miközben Adrian meg én lassan utaztunk, gyakori megállókkal, hiszen ő még mindig gyenge volt. Ahogy átkeltünk a termékeny Anglia különböző grófságain, társam mindegyiket elragadónak találta, hiszen a betegség oly sokáig elzárta az időjárás és a táj élvezeteitől. Nyüzsgő városokon és művelt földeken vágtunk át. A parasztok betakarították bőséges termésüket, a könnyű munkát végző asszonyok és gyermekek pedig boldog, egészséges embercsoportokat alkottak, akiknek puszta látványa is derűt lopott a szívbe. Egy este, fogadónkat elhagyva, végigballagtunk egy árnyas utcán, aztán fel egy füves lankán, amíg olyan emelkedőre értünk, ahonnan tágas kilátás nyílt hegyre és völgyre, kanyargó folyókra, sötét erdőkre és világló falvakra. A nap lenyugvóban volt, és a fellegek, amelyek akár a frissen nyírt birkák kóboroltak az ég tágas mezőin, búcsúzó sugarainak aranyfényében fürödtek; felfénylettek a távoli felföldek, és az este szorgos zajai a távolság adta harmóniában jutottak el fülünkhöz. Adrian, aki érezte a friss szellemet, melyet a visszatérő egészség csepegtetett belé, örvendezve csapta össze kezét, és elragadtatottan kiáltott fel:

− Ó, boldog föld és boldog földlakók! Felséges palotát épített neked Isten, ó, ember, és méltó vagy a te lakhelyedre! Nézd a zöldellő szőnyeget, amely a lábunk alatt terül el, és fölöttünk az azúr sátrat, a föld mezőit, amelyek mindeneket megszülnek és táplálnak, és a mennyek ösvényét, amely magába foglal és átfog mindeneket. Most, ezen az estéli órán, a pihenés és az elmélkedés idején, úgy vélem, minden szív a szeretet és a hálaadás himnuszát zengi, és mi, akár az egykori papok a hegytetőn, hangot adunk érzéseiknek.

Bizonyosan fölöttébb kegyes hatalom építette a felséges szerkezetet, amelyet lakunk, s alkotta meg a törvényeket, amelyek életben tartják. Ha a puszta létezés, és nem a boldogság lett volna létünk végső célja, mire föl a bőséges élvezetek, amelyekben elmerülhetünk? Miért ily szép a lakhelyünk, és a természet ösztönei miért nyújtanak kellemes érzéseket? Állati gépezetünk puszta fenntartása is élvezeteket nyújt; és amivel élünk, a föld gyümölcsei földöntúli színekben tündökölnek, kellemes illatokat árasztanak, és kielégítik ízlelésünket. Miért lenne mindez, ha Ő nem volna jó? Házakra van szükségünk, hogy megvédjenek az időjárástól, és nézd, milyen anyagok állnak rendelkezésünkre; a fákat leveleik ékesítik, a síkságok fölébe halmozott sziklák pedig változatossá teszik a tájat kellemes szabálytalanságukkal.

Nem csupán a külső objektumok a Jó Szellemének tárházai. Tekints az emberi elmébe, ahol a bölcsesség ül trónján, ahol a képzelet, a festő ül ceruzáját a napnyugtánál is szebb színekbe mártva, ragyogó árnyalatokkal díszítve az ismerős életet. Micsoda nemes, adományozójához méltó ajándék is a képzelet! Leveszi a valóságról ólmos színét, minden gondolatot és érzést sugárzó fátyollal ölel körül, és a szépség kezével csábít minket az élet steril tengeréről kertjeibe, gyönyörűséget adó lugasaiba. Nem isteni ajándék talán a szerelem? A Szerelem, és gyermeke, a Remény, amely gazdagságot tud ajándékozni a szegénynek, erőt a gyengének, boldogságot a boldogtalannak.

Az én sorsom nem volt szerencsés. Sokáig éltem együtt a bánattal, beléptem a téboly sötét labirintusába, és szinte már csupán félig élve kerültem ki belőle. Mégis köszönöm Istennek, hogy éltem! Köszönöm Istennek, hogy láthattam trónusát, a mennyet, és a földet, lábzsámolyát. Boldog vagyok, hogy láttam napjának változását, a fény forrását, a napot és a szelíd zarándok holdat, hogy láttam az égre virágot festő tüzet, és a föld virágzó csillagait, hogy tanúja lehettem a havazásnak és az aratásnak. Örülök, hogy szerettem, s megtapasztalhattam testvéri örömöt és bánatot embertársaimmal. Örülök, hogy érzem a gondolatok áramlását elmémben, ahogyan a vér folyik testem ereiben; a puszta lét is élvezet, és én köszönöm Istennek, hogy élek!

S ti, a földanya boldog szülöttei, nem visszhangozzátok szavaimat? Ti, akiket összekötnek a természet szeretetteljes kötelékei, társak, barátok, szerelmesek, apák, akik boldogan fáradoztok ivadékaitokért, asszonyok, akik gyermekeik eleven alakjára tekintve feledik az anyaság kínjait, gyermekek, akik sem nem munkálkodnak, sem nem fonnak, de szeretnek és szeretetben élnek!

Ó, bárcsak eltűnne földi otthonunkból a betegség és a halál! A gyűlölet, zsarnokság és félelem többé ne fészkelhetné be magát az emberi szívbe! Bárcsak minden ember testvérre találna embertársában és pihenőhelyre öröksége tágas síkjain! Bárcsak kiszáradna a könnyek forrása, és száj többé nem ejtene ki bánatos szót! Ahogy itt alszol a menny jóságos szeme alatt, látogathat-e gonosz, ó, föld, sírba ringathatja-e bánat szerencsétlen gyermekeidet? Ne suttogj, hadd hallják a démonok, és örvendezz! A választás a miénk; csak akarjuk, és lakhelyünk paradicsom lesz. Mert az emberi akarat mindenható, eltompítja a halál nyílvesszejét, csillapítja a betegséget, s letörli a kín könnyeit. És mit ér bármely emberi lény, ha nem veti be erejét, hogy segítse embertársait? A lelkem kihunyó szikra, természetem törékeny, mint a visszahúzódó hullám, de minden megmaradt tudásomat és erőmet annak az egy munkának szentelem, és magamra vállalom a feladatot, hogy amennyire képes leszek rá, áldást hozzak embertársaimra!

Hangja remegett, tekintetét az égre emelte, kezét összekulcsolta, és törékeny teste meggörnyedt mintegy a túlzott érzelemtől. Mintha az élet szelleme időzött volna alakján, ahogyan a halódó láng felvillan az oltáron az elfogadott áldozat után.